A Vándoriskola kirándulása a Hódmezővásárhely környéki tanyavilágba

A tervezetthez képest egy nappal később indultunk a Dél Alföldre az országos esőzések miatt -ezek később is befolyásolták utunkat, de azért alapvetően szép időnk volt végig.

 Hódmezővásárhelyi sétánkat az elsőként érkezett autó utasaiként a főtéri vendéglőben kezdtük meg reggeli és ébresztő kávé társaságában (kivéve Szepesi Ákost aki a pincérek mély megrökönyödésére kakaót kért a fekete helyett). Nemsokára megérkeztek a többiek, velük megtekintettük a főteret, a példaértékű térburkolatot, és a záporeső ellen (némi) védelmet nyújtó harangot és filagóriát.

 Ezután (elhaladva az id. Janáky István által tervezett -szerintem nagyon szép, mások szerint odanemillő- művelődési ház mellett) az Emlékponthoz mentünk.

Az Emlékpont, Hódmezővásárhely szocializmus kori hányattatásainak múzeuma, az egyik legfigyelemreméltóbb kortárs modern épület, mellyel találkoztam (tervező a Terror házát is jelző F. Kovács Attila). Elemi erejű szimbólum a földbe ásott óriási ávósszobrok sora a barakkal a háttérben, amely mindjárt érkezéskor sokkolja az embert. Nem kevésbé erős a kiállítás maga. Ennek megtekintése előtt azonban tanyai kirándulásunk erős bevezetőjét: Szenti Tibor, a régi tanyai élet egyik legjobb ismerőjének, tudós kutatójának előadását hallgattuk meg.

 Az emlékpontot elhagyva önkormányzati kísérőnktől vezetve végre az igazi tanyavilágba indultunk. Hamar kiderült, hogy nagyon mélyre nem jutunk, mert az esőzés miatt az utak járhatatlanok. Így két úthoz és egymáshoz közeli tanyát látogattunk meg. Meg kell mondjam, csalódás volt. Eleddig, a látott többnyire fekete-fehér képek, és ott játszódó mélabús filmek hatására azt hittem, hogy a tanya az alföldi embergyűlölő lakosság végsőkig kietlen, rideg, magányos hona. Ehhez képest, a meglátogatott tanyák inkább kellemes, a természet lágy ölén megbúvó, szinte idilli kis épületegyütteseknek tűntek. Annak ellenére, hogy látszott, ma már többnyire vagy igen idős emberek (1.tanya), vagy kissé lecsúszott egzisztenciák (2.-es) maradtak csak ott. A tanya építészetileg nagyon egyszerű, de egyben nagyon tiszta, archetipikus tömegekből építkező, az Alföld építészetének alapformáját mutatja. Értelemszerűen hiányoznak a díszítőmotívumok, városi építészeti hatások, hisz itt a reprezentációnak semmi értelme nem lett volna (az igazsághoz hozzátartozik, hogy vagy két éve jártam egy szintén nagyon kellemes kiskunsági tanyán -a tanyaház ott kifejezett Art-deco stílusjegyeket mutató szép épület volt). Itt is, miként az egész dél-Alföldön, jellemző, hogy a házhoz széles toldott tornác tartozik. Ezt igen gyakran be is építették, kétsorossá -de egyben kissé sötétté is- téve a házat. Ez a megoldás egy kicsit szervetlennek tűnik (bár nádtetővel elég szép megoldásokat is láttam, pl. Szarvason), érdemes volna tudni mikortól terjedt el. A két tanya után meglátogattunk egy nagyon szép -sajnos ma már használaton kívüli- tanyasi iskolát is.

 A tanyákat elhagyván szállásunk, a mártélyi Tiszapart Camping felé vettük utunkat. A kemping, nevével ellentétben nem fekszik a Tisza-parton, nem úgy, mint az üdülőtelep házai, köztük Makovecz Imre saját tervezésű nyaralója. A nyaralótelep a csendes lepusztulás jeleit mutatta, hangulatfestő háttérként az egészen gyönyörű Tisza parti napnyugtával. A totális természeti idillt mutató  kép nem éppen Ady A Tisza parton című versét juttatta az ember eszébe. Hogy azért a magyar malom-alja hangulatról se feledkezzünk meg, Csóka Balázs és Kis Kálmán kollégákkal az üdülőtelep egyetlen -ám annál hangosabb- büféjének vettük az irányt, ahol aztán kellemes borozással töltöttünk el egy pár órácskát, ami alatt a többiek fát gyűjtöttek, tüzet raktak és megfőzték ?ebédre" a bográcsgulyást... Este jó hangulatban elfogyasztottuk, amit még egy vacsora és borozás követett.

 A másnapot a mártélyi művésztelep (tervező Csete György) megtekintésével kezdtük, eközben megtaláltuk az Alien titkos rejtekhelyét egy műhelyben. Ezután egy rövid Hódmezővásárhelyi betérő után (árvízvédőfal és tájház) Makó felé vettük utunkat.

 Makó azon kevés város közé tartozik, ahol tág teret nyitottak Makovecz Imrének, hogy megvalósíthassa építészeti elképzeléseit (a polgármester különben szocialista -ennyit az indexen megjelent állításról, miszerint Makoveczet fideszes önkormányzatok tartották volna el, persze politikai szolgálataiért cserébe). A buszpályaudvar (érdekes vasbeton erdőmetamorfózis) és a Csernyus Lőrinc tervezte kis uszoda után az utóbbi idők leggrandiózusabb organikus épületkomplexumát (Makovecz ill. Turi Attila és Csernyus Lőrinc alkotása) a makói fürdőt (átadása óta a nem túl fantáziadús Hagymaticum névre hallgat) látogattuk meg. Sajnos itt is tapasztalhattuk azt a szomorú tényt, hogy míg az elvben ellenséges szocializmusban a Mester relatíve szabadon alkothatott, korunk ostoba bürokratizmusa sokszor megnyesegette fantáziáját. A fürdő zseniális központi eleméből, a fürdőmedence-levelekkel kiegészített vízeséssel borított sztalagmitból csak lecsupaszított beton váza maradt meg az engedélyezési eljárás végére. Más kérdés, hogy a tervkészítés és bonyolítás során miért hagyták meg ezt a vázat, miért nem akadt valaki, aki, ahelyett hogy bólogatna, odament volna Makoveczhez mondván: Mester, a mindennél alávalóbb bürokraták kiherélték a tervét, de sajnos ők az urak, tervezze át, úgy hogy nekik is jó legyen. Sok (főleg kivitelezői) érdekességet láttunk még, de az épületről elemzően az tudna írni, aki az átadás óta járt ott.

 Este felé megnéztük még a Hagymaházat Makovecz első makói házát (sajnos alapvetően csak kívülről), majd közös fotózkodás után búcsút mondtunk a Dél-Alföldnek és hazafelé vettük az irányt.

 Kováts Ábel